Westie— kutyafajta

A West Highland White Terrier marmagassága általában 25–28 cm, és első pillantásra szinte ellenállhatatlan: sötét, élénk tekintete, tömör testfelépítése és vidáman hordott, sárgarépaszerű farka különösen bájos megjelenést ad neki. A puha játékra emlékeztető külső azonban egy igazi munkakutyát rejt: bátor, elszánt terrier, amelyet eredetileg patkányok és más föld alatti rágcsálók vadászatára tenyésztettek. Meglepően erős és szívós fajta.

A Westie fehér, kettős szőrzete nem puha és pamacsos, hanem inkább kemény tapintású. Éber, mozgékony és mindig kész a felfedezésre, ezért gyakran belelendül mindenbe, ami mozog. Független természete miatt a nevelése néha próbára teheti a gazdát, de hűsége és jó esze sokat segít: türelemmel és következetességgel szépen tanítható. Nem igényel túlgondoskodást, inkább olyan társ, amelyben egyszerre van meg a temperamentum, az önállóság és a ragaszkodás.

A West Highland White Terrier, vagyis a Westie kis termete és bájos megjelenése könnyen megtévesztő lehet, mert valójában határozott, önálló terrier alkat. Családi kedvencként kedves, játékos és rendkívül szórakoztató, ráadásul utazáshoz is jól magával vihető társ. Eredetileg rágcsálók vadászatára tenyésztették, ezért erős benne az üldözési ösztön, így biztonságos, kerített területre van szüksége a játékhoz, és sétán mindig pórázon célszerű vezetni. A westie kölykök önálló természetük miatt türelmes nevelést igényelnek, de általában gyorsan tanulnak, és szeretetre méltó, hűséges tagjai lehetnek bármely családnak.

A West Highland White Terrier a cairn terrier ősökre vezethető vissza. A 19. század közepén az Argyllshire-ben élő poltallochi Malcolm család célzottan tenyésztett ki egy fehér színváltozatot a cairn típusú terrierekből. Míg sok tenyésztő korábban eltávolította a fehér kölyköket az almokból, a Malcolmék úgy vélték, hogy a világos színű kutyák jobban láthatók a dombvidéki, bozótos terepen vadászat közben.

A fajta később kialakult formájában valamivel zömökebb, rövidebb testű lett, és a farka is magasabban hordott, mint a cairné. Korai nevei közé tartozott a Poltalloch terrier, valamint a Roseneath terrier is, utóbbi a Roseneath-birtokon kialakított változatra utalt. A West Highland White Terrier 1907-ben kapott hivatalos elismerést, és azóta is az egyik legkedveltebb terrier fajta.

A brit szigetek régi nemesi udvarházaiban, a földbirtokosok birtokain és a szegényebb parasztgazdaságokban ugyanaz a gond jelentkezett: a rágcsálók elpusztították a gabonakészleteket, és betegségeket is terjesztettek. Erre a problémára alakították ki a terrierek sokféle változatát, ezeket a „föld alatti kutyákat”, amelyek kiválóan tudtak nyomot követni és elkapni a patkányokat. Úgy tartják, hogy a skót terrierek, köztük a Westie, a Cairn, a Skye, a skót terrier és a Dandie Dinmont terrier, mind ugyanannak az ősrégi családfának az ágai.

A West Highland White Terrier pontos eredete a történelem homályába vész, de a mai fajta a 18. században kezdett kirajzolódni. Ekkor a Malcolm család a Poltalloch nevű birtokán fehér színű, kis termetű ebeket tenyésztett, amelyek hatékonyan irtották a kártevőket. A fajtát sokáig Poltalloch Terrier néven is emlegették, később pedig Roseneath Terrierként is ismerték egy másik skót birtok után, ahol korai tenyésztések zajlottak.

Az 1890-es évekre a név végleg a West Highland White Terrier formát kapta, utalva Skócia északnyugati vidékére, ahol ezek a kutyák nagy hírnévre tettek szert. Később Amerikában is népszerűvé váltak mint kedves, élénk és könnyen tartható társak, és már több mint egy évszázada megtalálják a helyüket a családok mellett. Vonzó megjelenésük miatt nemcsak kutyabarátok, hanem márkák is szívesen használták őket reklámjaikban.

A West Highland White Terrier, vagyis a westie egyike azoknak a terriereknek, amelyeket a Brit-szigeteken, főként gazdálkodók és vidéki földbirtokosok tenyésztettek ki azért, hogy segítsenek visszaszorítani a rágcsálókat. A fajta története egészen a 18. századig nyúlik vissza: ekkor kezdett a Malcolm család fehér, élénk vérmérsékletű vadászebeket tenyészteni a Poltalloch nevű birtokukon. A fajtát időnként Poltalloch terrierként is emlegették. A névben szereplő „West Highland” Skócia északnyugati vidékére utal, ahol ezek a kutyák igazán ismertté váltak.

A West Highland White Terrier fajtaleírása azt az ideális típust rögzíti, amelyhez a tenyésztők és a bírálók igazodnak: milyen legyen a kutya külleme, mozgása, temperamentuma és szőrzete ahhoz, hogy egészséges, jól működő, a feladatára alkalmas egyed legyen. A legfontosabb szempont a jó egészségi állapot és a kiegyensúlyozott felépítés. Minden olyan túlzás, rendellenesség vagy vonás, amely ronthatja a kutya jólétét, teljesítményét vagy egészségét, kerülendő. Ha egy jellemző kifejezetten nem kívánatos, azt nem szabad előnyben részesíteni.

A fajta összképe erős, kompakt, mély mellkasú és határozott felépítésű kutyát mutat, erős, izmos végtagokkal, egyenes háttal és lendületes, energikus megjelenéssel. Bár kistermetű, rendkívül mozgékony, bátor, szívós és magabiztos, ugyanakkor barátságos társ. Figyelmes, élénk és önálló természetű, de nem bizalmatlan. Jellegzetes, „fickós”, kissé pajkos kis terrier benyomását kelti.

A fej enyhén domború koponyájú, elölről és felülről nézve jól arányos. A pofa fokozatosan keskenyedik az orr felé, a stop határozott, de nem túlzó. Az állkapcsok erősek, az orr fekete és jól fejlett. A szemek középnagyok, egymástól viszonylag távol ülnek, minél sötétebbek, annál jobb; a világos szemszín nem kívánatos. A tekintet élénk, éles és intelligens, amit a hangsúlyos szemöldök még kifejezőbbé tesz. A fülek kicsik, felállók, hegyesek és feszesen hordottak; a túl nagy, túl vastag vagy erősen szőrözött fül nem előnyös.

A nyak megfelelően hosszú, izmos, és szépen simul a lejtős vállakhoz. Az elülső lábak rövidek, egyenesek és erősek, a vállak jól hátranyúlók, a könyökök a testhez közel mozognak. A test kompakt, a hát egyenes, a derék erős, a mellkas mély, a bordák jól íveltek. A hátsó rész szintén erőteljes és izmos, a combok erősek, a térd- és csánkszögelések jól hajlottak, a csánkok a test alatt helyezkednek el, ami jó lendületet ad a mozgásnak. A gyenge vagy kiforduló csánkhibák kifejezetten nem kívánatosak.

A mancsok erősek és jól párnázottak. Az első mancsok valamivel nagyobbak, mint a hátsók. A talppárnák és a körmök lehetőleg feketék. A farok rövid, egyenes, élénken, de nem túlságosan magasra csapottan hordott; a túl hosszú farok nem előnyös, és a farok kurtítása nem megengedett.

Mozgása szabad, egyenes és könnyed. Elöl a lábak jó vállmozgással nyúlnak előre, hátul erőteljes, rugalmas és közel vezetett mozgás jellemző, jó tolóerővel. A merev, darabos vagy tehénállásos mozgás hibának számít.

A szőrzet kettős: a fedőszőr durva tapintású, nagyjából 5 cm hosszú, és nem göndörödhet, az aljszőrzet rövid, puha és sűrű. A nyitott, ritkás szőrzet nem kívánatos. A bőrnek látható problémáktól mentesnek kell lennie.

A fajta színe kizárólag fehér. Bármilyen más szín vagy színkeveredés elfogadhatatlan. A marmagasság körülbelül 28 cm.

A fajtastandardtól való bármely eltérés hiba, és annak súlyosságát az eltérés mértéke, illetve a kutya egészségére és jólétére gyakorolt hatása alapján kell megítélni. A kanoknak két, láthatóan normális, teljesen leszállt herével kell rendelkezniük.

A leendő kölyökkutya-vásárlók számára fontos tudni, hogy a standardban szereplő méretek az ideális típust írják le, de az egyes kutyák ettől kissé eltérhetnek; lehetnek valamivel kisebbek vagy nagyobbak a megadott értékeknél.

A Bichon frisé esetében a fajtaszabvány szerinti elfogadott szín a fehér.

Előfordulhatnak más színek is, de ezek nem számítanak szabványszerűnek. Ha kölyök vagy felnőtt kutya kiválasztásakor színt nézünk, fontos tudni, hogy a szín önmagában nem minden: mindig a kutya egészsége és temperamentuma legyen az első szempont. Egy jól illeszkedő, egészséges és kiegyensúlyozott kutya sokkal fontosabb, mint a ritka vagy különleges szín.